Novellák

Egy kis kép a falon

Hálószobámban függ - több kép mellett - egy kisméretű festmény; régi gazdái jó vastag arany keretbe helyezték, hogy észre lehessen venni, olyan pici a lelkem. Feltehetőleg holland mestere a XIX. század második felében működött, a szignója és az évszám is ott szerepel a képen.

A képen nem történik semmi azonkívül, hogy ül egy lány a tisztáson római-görög tunikaszerű ruhában, és lelkesen fésülgeti a majdnem derékig érő haját. A kép kedves, derűs, jó hatású, meg is kedveltem már.

Történetesen kedves ismerősök jöttek hozzánk látogatóba, kérésemre, hogy adjanak szakértő véleményt a gyűjteményemről. Az enyém persze csak töredéke az övéknek - ők ezt az ipart űzik foglalkozásszerűen.

A becsüs pár hölgytagja megállt a kép előtt, ránézett, de nem szólt semmit.

- Nem tetszik? – kérdeztem kíváncsian.
- Olyan sonkalábú! - hangzott el a gyors verdikt ellentmondást nem tűrően, és a hölgy tovább ment.

Hát valóban… A modell helybéli parasztlányka lehetett, akin volt egy kis husi, meg zsiri, és ezt a természet alkotta remeket a festmény teljes bájában rávillantja a nézőre. Szegény művész; annak idején nem sejthette, hogy a divat, és az ideák gyorsabban változnak, mint ahogy művén megszárad a festék, és korunk hölgyei nem kevésbé lesznek e kérdésben engesztelhetetlenek, mint az övéi. Csak ők a hús, és zsírmentes hölgyekkel voltak azok.

Akárhogy is lesz, ha nem kenyérre kell majd, én nem fogom eladni ezt a kis bájos remeket; korhűnek nem nevezném, és, igen, a modell jelenleg nem trendi – ámde báját épp ezek adják. Lehet nála „időszerűbb”, „szebb”, „divatosabb” egy kép, de ilyen több nem lesz sosem. Még ha, esetleg, műértőségem színvonala kérdésessé lett is vendégeim szemében.

No egy előnyöm azért lett ebből a látogatásból: a képecske címet kapott, mert azóta úgy hívom, hogy "A sonkalábú!"


Kása bácsi

Egyszer már meg kell írni Kása bácsit, még mielőtt az én nemzedékem távozásával már nem lesz senki, aki emlékezne Kispest ipartörténetének erre a prominens figurájára.

Amikor mi gyerekek voltunk, ő már jócskán benne járt az években; ezzel persze óvatosan kell bánni, mert egy gyereknek mindenki öreg. Érzésem szerint azonban ő már akkor túl volt a 60. életévén, akár nyugdíjba is mehetett volna, feltéve, hogy azt a pár fillért nyugdíjnak lehetne nevezni, amit a hozzá hasonló magánszektorban dolgozó emberek kaphattak akkoriban.

Kása bácsi kisember volt, a szó szoros értelmében; alacsony, viszont terjedelmes, nagy pocakján a valószínűleg szabó által épített nadrágja csak a széles nadrágtartó - népies nevén hózentráger - segítségével volt képes a helyén maradni. Persze, azt is mondanom kell, hogy Kása bácsi fodrász volt, mégpedig férfifodrász, akinek csöpp műhelye az Ady Endre útról nyílott, egész pontosan szemben az Ady Endre úti leányiskolával, mert akkoriban, amikor Kása bácsi működött, még a nemi szegregáció áldozatai voltunk.

Kása bácsi működési körzete talán egy jó kilométer lehetett, azon belül nemigen volt másik fodrászműhely, így aki közel lakott az intézményéhez, az nagyrészt látogatta is azt, ha már huncutkái túlnőttek a fenntartható mértéken. Sokan jártunk ide gyerekek is - ne felejtsük el, a kis műhely virágzása az 50' és a 60' évekre tehető - a környező iskolákból; jómagam a Petőfi nevét viselő általános iskolából, mely egy saroknyira volt, a Petőfi utca - Ady Endre út sarkán.

Tettük ezt annak ellenére, hogy időnként egy - egy jólértesült osztálytársunk megsúgta, hogy Kása bácsi a kórházba is jár, hullákat borotválni. De hát a haj az megnő, a szülők ezt észlelik és kiadják az utasítást a gyereknek, hogy „menj el a fodrászhoz, mert nagy a hajad!”. Az ehhez szükséges finanszírozást persze megkaptuk, és ellentmondás nélkül mentünk a fodrászműhelybe. A műhely maga egy kis helység volt, a kor divatjának megfelelően olajos padlóval, melynek feladata volt felfogni lehulló tincseinket. A fekete alapon nagyon jól látszott a termés, melyet a fodrász kissöprűjével időnként feltakarított. Bár Kása bácsi egyedül dolgozott, mégis, ha jól emlékszem, két fodrászszék is terpeszkedett a tükrök előtt, melyek éppen nem használt darabjába időnként egy - egy törzsvendég bemerészkedett és élénk társalgásba kezdtek a tulajdonossal.

A tükrök alatti asztalkán sokféle csillogó-villogó fémtárgy állt, különféle folyadékok és porok rejtekei, melyeket Kása bácsi időnként széles mozdulatokkal kinyitott és felhasznált belőlük egy-két cseppet, vagy morzsát, állagától függően. A kis fiókokban pedig a szakma egyéb szerszámai feküdtek: borotvák, ollók, hajvágó különlegességek, ritkító olló, borotva fenőszíj, és egyéb ismeretlen készségek, melyeket a mester szükség szerint helyezett csatasorba.

A bejárattal szemben lévő falon, ahol egy kis széntüzelésű kályha is terpeszkedett, fenn a magasban falra szerelt tábla hirdette a fodrászmesteri tevékenység díjszabását, szépen, akkurátusan festett betűkkel, olajfestékkel odapingálva, lévén az infláció abban a korban nem volt ismeretes jelenség. Innen mindenki megtudhatta, hogy mit kóstál borzos fejének hajvágás útján történő rendbetétele és még sok egyéb információ is ott volt, amit mi, gyerekek még nem voltunk érettek használni.

Az egyetlen sor, amit erről a tábláról egy életre megjegyeztem és nem voltam képes azóta sem elfelejteni, az a sor volt, hogy " Orrból, fülből szőrkivágás: 50 fillér." Pedig akkoriban erre volt a legkevésbé szükségem, hiszen nem tudhattam, hogy a férfiúi kor előre haladtával eljön az az idő, amikor megfordul a világ. Ilyenkor már a fejtetőn lévő szőrzet megkopik, esetleg teljesen vagy részlegesen el is tűnik, a bölcs természet pedig ennek kompenzálására a fej egyéb részeit nagyobb szőrtömeg termelésére ösztökéli, ezért a fenti sorra feltétlenül szükség volt. Sőt, azt sem tudtam akkor még. hogy a szemöldököt is szabályozni kell, mert az is hajlamos nagyfokú burjánzásba bocsátkozni.

Természetesen akkoriban az én buksimon egyes-egyedül a nyakon jelentkeztek rakoncátlankodó pihék, amelyek nem maradhattak ott, ha már a haj rendezésre került. Ezt a területet Kása bácsi késes borotvával tisztította meg, egy kevéske víz segítségével, komoly rutinnal, és bár mindig tartottam tőle, de sose vágta meg a nyakamat.

Arra már nem emlékszem, hogy meddig jártam az ő műhelyébe, és mikor pártoltam át más fodrászati szentélyekbe, ahol már zömmel ifjú, és kevésbé ifjú hölgyek vették kezelésbe az eléjük kerülő férfifejeket, de ez már nem tartozik ebbe a kis emlékezésbe.

Ma már a mennyországbeli huncutkáknak a szabályozását folytathatja Kása úr, kis műhelyének helyére pedig egy bicikli javító műhely került, az idők szellemének megfelelően.


Molnár bácsi

Az 50-es évek végének, és a 60' -as éveknek volt Molnár bácsi az ezermestere, minden szerkezetnek egyedüli felkent javítója. A környéken bármi romlott el, azonnal Molnár bácsi után kiáltottunk - persze, telefon nem volt akkoriban, így nem maradt más hátra, mint az ifjúság elszalajtása Molnár bácsiért, aki némi morgás után felkerekedett és megtekintette a rakoncátlankodó szerkezetet, aztán vagy elvitte magával, vagy a helyszínen elkezdte bütykölni és javítgatni azt.

Molnár bácsi valóban bácsi kinézettel rendelkezett. Őszhajú volt, nagy, kövér fején a haja egyenletesen kopott, arca erősen pirospozsgás volt, hogy ennek oka mi lehetett, azt ma már csak találgatni lehet, de nincs kizárva, hogy ezt a fröccs és a magas vérnyomás valamilyen arányú kombinációja okozta. Két fia volt, mindkettő igenmód hasonlított hozzá, de kiköpött másául a kisebbik fia sikeredett. A nagyobbik 56-ban már felserdült fiatalember volt, fel lehetett ismerni fiáról az apját, de már a fiatal férfi jellemvonásait is viselte a testén. 56’ után eltűnt, gyaníthatóan a művelt nyugaton kereshetett boldogulást, mert, úgymond, ő is fegyvert fogott a forradalom alatt. Nos, ennek a fegyverfogásnak magam is szemtanúja voltam, valahonnan szerzett egy kispuskát, és az előttünk elterülő kis téren, a puskát a derekához támasztva lövöldözött, de ezen az alapon még egy madarat sem talált el, gondolom, ez nem is volt szándék. Tehát ártalmatlan szórakozás volt, ám gyanítom, sejthette, hogy várhat rá a felelősségre vonás, ezért eltűnt szem elől.

Apja még folytatta a javító tevékenységét, a mosógépek, centrifugák, vasalók és ehhez hasonló egyszerűbb gépek várhatták általa sorsuk jobbra fordulását. Filozófiája egyszerű volt, ami a javítást illeti, azt mondogatta ugyanis, hogy megjavít ő bármit, hiszen " azt is emberek csinálták". Feltételezem, hogy a gondviselő nem engedte neki megvárni a soron következő ipari forradalom gyümölcseinek megjelenését, tehát a számítógép világának és a digitális forradalomnak a termékeit már nem volt alkalma látni, és bár azokat is "emberek csinálták" de azokhoz már nem tudott volna hozzászólni és pláne, belenyúlni javítás céljából.

A fogyasztói társadalom véglegesen feleslegessé tette a hozzá hasonló ezermesterek létét, a "cseréld ki, ha elromlott" elv átvette a Molnár bácsik helyét.


Hantos úr
  
Hantos úr, az órásmester műhelye három saroknyira volt a Kása-féle borbélyműhelytől, a Templom téri egyemeletes ház földszintjén. A műhely egyszerű, és pici volt, annyira, hogy bár Hantos úr nem volt kövér ember, szépen kitöltötte azt, persze azért hagyva helyet az óráknak is, melyeknek javítása fő feladata volt.

Túl sokat nem voltam nála, nem volt dolgom - akkoriban meg még órám se - de Hantos bácsi
családi barátunk is volt, így elképzelhető, hogy valami fontos üzenettel, vagy valamely felmenőm elromlott órájával szalajtottak el hozzá. Ült a kis műhelyében, nagy és őszülő fejét egy javítandó óra fölé hajtotta, bozontos szemöldöke alá csippentette a fekete órásnagyítóját, így matatott az óra szerkezetében. Abban az időben még nem volt meg az órák nagy forradalma, még nem létezett kvarcóra, és érzésem szerint még az automata óra is csak a nagy márkák kiváltsága volt. Tehát az órásmester még a klasszikus feladatokat végezte, törött rugókat cserélt, beállított, fogaskerekeket szerelt ki, és emelt vissza a helyükre. Elemcsere még nem létezett, és a fogyasztói társadalom keze még nem tette be a lábát, arra késztetve az elromlott szerkezetek tulajdonosait, hogy azonnal dobják ki a magát megadott darabot, mert javítani, azt nem lehet.

Jó volt elnézni, ahogy nagy köpenyében uralta a műhelyét, a műhely falát a javítás különböző fázisaiban lévő faliórák borították, és ketyegésük megadta az üzlet alaphangját. Gondolom, minden típusú órát elvállalt, akkoriban még a nagy márkáknak sem volt külön saját boltjuk, vagy saját javítóműhelyük, a szakszervíz szót nem is ismertük.

Így volt akkor, a tudás az végül mindig győzedelmeskedett, a kisipart nem lehetett legyűrni, és bár igyekeztek szövetkezetesíteni amit csak lehetett, talán Órások Szövetkezete is volt, de mindig maradtak önálló mesterek, akikre Kellér Dezső olyan eleganciával biggyesztette rá a "maszek" jelzőt a magán szektor kifejezés zanzásításával.

Az egyéni tudás emellett egyéni felelősséggel is járt, és az emberek szívesebben vitték a különleges óráikat a magán órásokhoz, mint akárcsak a szövetkezetekhez. Ezért volt tele a műhely fala a különböző típusú faliórákkal, melyeknek ingája finoman lengett, és egy, két, sőt, néha három súly is húzta az óra belső szerkezetét. Elegáns fatokjaik hiányosságait persze nem az órásmester pótolta ki, ez inkább asztalos munka volt, de volt elég gond az órák szerkezetével is.

Mindez, amit most elmeséltem, lassan 60 éves történet, a messzi múltba gyökeredzik; az órásműhely helyén ma talán fotós műhely található, a mester maga már régen a mennyország óráit javítgatja nagy, bozontos fekete szemöldöke időnként felbukkan az ég peremén, a felhők között, hibák után kutatva.


Kiss úr, a jeges

Számomra az ő története az 50-es évek legvége, amikor is már 10 év körüli fiúcska voltam és elbírtam a néhány kilós jégtáblát és 3 sarkon keresztül haza  is tudtam vinni. Ezt a mai világban már el sem tudjuk képzelni, de tényleg volt jégszekrény, egy igazi, fából készült szekrény volt, a belsejét pedig horganyzott vaslemezzel bélelték, így bele lehetett helyezni a jeget, és  az szép lassan elolvadt, de a közvetlen környezetében hideget  biztosított.

Kezdetben Kiss úr még házhoz szállította a jeget, egy nagyméretű lovas kocsival. Becsengetett, tudomásul vette az igényeket, és egy kis, fokos végű szerszámmal megkarcolta a kocsiján fekvő jégtömböket, majd egy-két ügyes ütéssel leválasztotta a kívánt méretű jégtáblát, és azt becsúsztatta a kedves vevő fémvödrébe, vagy vászon szatyrába, természetesen a megfelelő ellenérték leszurkolása után.

Biztos, hogy ez a jég jéggyárban készült, a precízen azonos méretű jégtömbök ezt igazolták.
Voltak szóbeszédek arról, hogy ez a jég a Balatonról származik, de ezt nehezen tudom elképzelni, mert a nagy jégtömböket fel kellene fűrészelni, és ezt kivihetetlennek tartom.

Kiss úr az értékesítési műveletet később már csak a saját házánál végezte, tőlünk három sarokra, a Kisviola utcában, ahol a sarokház volt az övék, a pincében volt a jégverem, és a pince egyik ablaka volt a kiszolgáló pont.

Hogy mi lett vele, azt nem tudom, a hatvanas évek közepe felé megjelentek az első elektromos jégszekrények, és mindenki pánikszerű fürgeséggel megvette a hűtőket és kidobta a bélelt fa jégszekrényeket. Így esett, hogy a kényelem megint győzedelmeskedett a tisztes ipar felett, és egy szakmát eltűntetett a süllyesztőben.

Az pedig már csak történelem, hogy a háza sincs már meg, mert a helyén egy nagyobb épület áll, egy klub épülete. Így múlik el a világ dicsősége.


Faragó úr, a szabó mester

Faragó László szabó mester a mai napig létezik és dolgozik. Mégis, úgy gondoltam, hogy neki  különösen helye van a kispesti mesterek soraiban, mert utolsó képviselője a tisztes kisiparnak.
Amikor én megismertem Faragó urat a 70'-es években, már volt neve és jó híre is. Annak a mester típusnak volt a képviselője, aki mindkét nemnek dolgozott, elsősorban angol szabó volt, bár tudta a könnyedebb francia stílusú szabást is.

Arról sokat mesélt, hogy az ő képzésében a mesterének volt igazán szerepe, az a mester volt, aki a nála lévő ipari tanulót - inasnak már akkor nem hívták a nebulókat - néha még egy - egy jól irányzott pofonnal irányította el a  szakma rögös útjain. Egy dolog biztos, jó képzést kapott. Emellett nagyon bedolgozta magát a szabászat rejtelmeibe, élvezte a szabászat előkészítéséhez  szükséges számolásokat, tanulmányozta - már akkor ! - a nyugati szabászati lapokat és tanult, tanult. Ennek az lett az eredménye, hogy mindent meg tudott csinálni, méghozzá magas minőségben. Én negyven éve vagyok a kuncsaftja, nejemmel együtt kerültünk hozzá, és mindkettőnknek csodálatos darabokat készített, rendkívüli precizitással és nagyon jó ízléssel.

A pontosság mellett nagyon lelkiismeretesen dolgozott, pontosan számolt el, rendkívül alaposan vette a méretet, amit időnként megismételt és kiskönyvében időről időre rögzített.
Ebből következik, hogy látta testünk változását, és követte a szabásmintáiban ezt a tendenciát. Nadrágot például már nem is kellett szinte próbálni, megvolt a szabásminta és annak alapján Faragó úr nem tudott tévedni.

Emlékszem, egyszer megleptük őt egy kockás zakó anyaggal, amiből egy gyönyörű zakót készített, természetesen a kockák mindenütt pontosan érintkeznek. Nos, ennek készítésekor, az egyik próba során bevallotta nekem, hogy megtaposta az anyagot, mert éppen nem akart sikerülni a kockák passzítása.

Mesterségbeli tudásának híre ment, és egyszer csak, már a rendszerváltott világban megbízták őt a koronaőrök egyenruhájának elkészítésével. A koronaőröknek az egyenruháját törvényben szabályozták, és a törvényt rajzokkal alá is támasztották. Mi sem volt természetesebb, minthogy Faragó úr megszerezte a törvényt, az abban lévő szabásmintákat követte. Ezt úgy tudta megoldani, hogy kifotózta a lapokat, azokat egy átlátszó lapra másolta, és a kis műhelye mennyezetéhez rögzített egy diavetítőt, és onnan vetítette le a szabásmintákat.

Nem tudom, hogy hány garnitúrát készített, a csizma kivételével mindent ő alkotott meg, a föveget is. Szerencsére zsinórozást és paszományt talált elérhetőt, így azzal nem kellett foglalkoznia, és a fémöntvényeket sem ő készítette. De a köpeny, az atilla, a nadrág az mind az ő gyermeke volt. Engem pedig megtisztelt egy kis szoborral, mely egy koronaőrt ábrázol, teljes harci díszben.

Mesterségbeli tudása rendkívüli lelkiismeretességgel párosult, nagyfokú precizitással kombinálva. Mindig, amikor beléptem a kis műhelyébe, feljegyezte az időt, ugyanígy tett távozáskor és ezt pontosan elszámolta velem a végelszámolásnál. Mindig nagyon vigyázott a pontosságra, amit ígért, azt mindig pontosan betartotta.
Ehhez egy nagyon udvarias és nagyon távolságtartó modora van, mindenkivel magázódik, és igen tisztelettudó. Én nagyon fiatalon lettem Faragó úr kliense, és akkoriban nagyon könnyen vettük a társadalmi érintkezést, így megpróbáltam keresztnéven szólítani őt, megpróbáltam tegezve megszólítani, de mindez Faragó úr merevségéről lepattant, és megmaradt egy udvarias, de nem szervilis magázódás.

Emellett Faragó úr nyitott a világra, figyeli a híreket, piacra jár, közel van hozzájuk, rendszeresen találkozunk ott. Még egy kis humorérzéke is van, nemrég mesélte nekem, hogy megjelent nála egy 160 kg-os hölgy és "csináltatott magának egy tokot!"


Reméljük, hogy a mindenható vigyáz rá, már voltak kisebb egészségügyi problémái, és még sokáig áll az elegánsan öltözködni kívánó úri és hölgyi közönség rendelkezésére.


„Az alkoholmentes sör az első lépés a guminő felé vezető úton”

Ez a poén kering a Neten már 3-4 éve. Nos, ezt a poént én követtem el, 1993-94-ben. A SANOFI 93-ban szervezte meg a Növényvédőszer Üzleti egységet a nagytétényi gyáregységében, akkor oda kellett átköltözni mindnyájunknak Újpestről. Tétény mellett, Érden akkor nyílt meg az Admirális étterem, ami nagyon hamar a tanyánk lett, minden külföldit oda vittünk ebédelni és vacsorázni. Mivel mindenki kocsival járt, így én is rendszeresen alkoholmentes sört ittam, mert mégiscsak úgy néz ki, de mégsem törvénytúlsó. Ekkor jött ki belőlem ez, hogy először alkoholmentes sör meg koffeinmentes kávé, aztán jöhet a guminő. Ezzel jól elvoltunk, műsör – guminő volt a szokásos szlogen. Ez a poén kiszabadult Moszkvába, az oda rendszeresen járó kollégánk jóvoltából. Ott kerengett, kerengett, és a HVG egy cikkében jött haza, akkor már úgy, mint egy igazi orosz közmondást prezentálták egy Moszkváról szóló cikkben. Aztán gondolom, onnan kiszabadult, beült ebbe a szöveggyűjteménybe és időnként elém kerül, ekkor büszkeség önti el a szívemet.

Alkoholmentes
Sör, legelső lépés a-
Guminő felé

Ez így akkor egy haiku.

Erről van limcsim is, lemerülök, megkeresem:
Mentességek
Koffeinmentes kávékat ihat,
Nikotinmentes cigit is szívhat.
Alkoholmentes sört tesznek elé,
Első lépés a guminő felé!
Csupa pótszer, ezektől csak szívhat!

Hát így történt…..
Vermes Gyuri

Az atyai örökség

Mivel őt magát már nem kérdezhetem, legjobb, ha feljegyzem, nehogy elfelejtsem, mert azzal megkárosítanám atyai örökségemet.Míg más sarokházat, szőlőt, gyüjteményt örököl apjától, én egy légnemű kollektet kaptam, a szellentés jellemzését azonos magánhangzókkal.
Ime a gyűjtemény, ami valószínűleg a 20' évek legvégén, a 30' évek legelején került összegyüjtésre, lehet, hogy Kodály és Bartók módszereit is adaptálta a fáradhatatlan gyüjtő, aki aztán elindította a lavinát a gimnáziumok gyerekseregében.
De nem húzom tovább az időt, ime a görgeteg.

Alfarhang
Hátvágánygáz
Segglehellet
Végbélszél
Likfitty
Tomporszóló
Böndőgőz
Lukszusz
Űrgyűrűfütty.

Ezen most már, ha jól számolom, legalább a 4. generáció kuncog, és még néhány generáció számára ki van kövezve a kacagáshoz vezető út.